Monológ

 

     Megint neked mesélek, hiszen te vagy az egyetlen, aki átérzi azt, ami történik velem. Íme, az újabb kegyetlen pillanat, amelyben kedves bátyám részesített. 

     Csípős, szúrós tekintettel méregetett, amikor anyánkkal hármasban, betegek, lázasak lévén, „kényszerfeküdtünk” a nappaliban, és megpróbáltunk filmet nézni. Én nem szóltam sem hozzá, sem máshoz, csakhát a kanapénak arra a felére heveredtem, amely bátyám foteléhez közelebb esett. Felugrott és berohant a sötét, áporodott szagú szobájába. A gyűlölet kuckójába. 

     A puszta jelenlétemen is kiakadt, a szagomat távolról érezte, mint a sárkány, amikor mérföldekre a kastélyától már az emberizinget kereste. Látványom, jelenlétem borzalmas, elviselhetetlen kín volt számára. Ez már sokadik alkalom volt, hogy utálatával bemocskolt. Mélyen érzem ennek 

minden kis „zamatát”.

     Megszoktam kiskorunkban a „ne mocorogj, ne vergődj” parancsot, amikor az emeletes ágyban ketten aludtunk, én felül, ő alul, és onnan rugdosta a matracomat, ha megmozdultam. Ne nyögj – sziszegte, amikor én már az igazak álmát aludtam. Ne szipogj, ne köhögj, ne harákolj, ne dünnyögj – szólt, mikor hónom alatt a lázmérővel, betegséggel küszködtem. Ha hangosan olvastam a leckét, vagy ha egyszerűen meghallotta a beszédemet, a fülére tapasztotta tenyerét, fogcsikorgatva reszketett, szenvedett, így elhallgattam. Gyakran meg sem szólaltam az étkezések alatt, vagy ha mégis, ügyeltem, nehogy csámcsogás hallatszodjon a számból, vagy ne koccanjon a villa a fogamhoz, bár tudtam, hogy hangtalanul eszem. Nem is az volt a baj. Én voltam a dühének forrása, a puszta létem. És ha nem voltam hibás, mármint nem rágtam éppen, vagy nem nyeltem a nyálamat „idegesítően”, akkor addig provokált, és addig forgatott ördögi gúnyában, mocskos megjegyzéseiben, amíg meg nem szólaltam. „Dórika, mért vagy morcos?” „Dóri, miért hallgatsz? Némuka, megnémultál?” Iszonyatosan nehéz volt hallgatni, tűrni a sok fullánkot, ami ellen a többi családtag sem védett meg. Azok a tüskék most is bennem vannak, ott is maradnak, érzem őket. Némelyeket tompábban, viszont van, amelyik nagyon friss. A mait pedig igazán váratlan 

meglepetésként kaptam.

    Gondoltam arra, hogy talán azért van ez így, mert amikor megszülettem, nagyobb figyelem irányult rám, mint a nagyobbik gyerekre. Meg lett fosztva egyeduralmától. A kis zsarnok kénytelen volt osztozni velem szüleinken. Ezért utál(t). Hogy nem érezte, hogy a szeretet fogyhatatlan, még ha nekem is jut egy fejadag belőle?! Én nem az ő szeretetadagját loptam el, hanem a sajátomat kaptam meg. A szeretet osztódással szaporodik, nemhogy fogyna..., de ezt ő egy életen át képtelen lesz megérteni. Na, de tizenhét év nem elegendő kisütni a feszültségeket, kimeríteni a sértésemre irányuló szándékot? Nem. Örökre egyke marad, mert nem volt képes engem elfogadni, neki lélekben nincs testvére. Nem gyógyult ki ebből a betegségből, gonosz velem, az is volt mindig, s attól tartok, az marad örökre. 

     De te más vagy, te nem haragszol rám, soha nem illettél egy rossz szóval 7sem. Csak élmények és örömteli pillanatok állnak mögöttünk. Emlékszel például, mikor Sárközön sétáltunk a víztorony felé, és a kiskutyákat etettük? Gumicukrot rágtunk, malacokat kergettünk. Ugye, nem felejtetted el kedvencünket, a kis narancssárga pettyest? Aztán kertészkedtünk, a tojásokat a tyúkok alól kilopkodtuk, tata megdicsért, és megköszönte, hogy a magtárban segítünk neki, s a takarításban is. Délután csörögét sütöttünk az unokatestvérekkel, és befontam a hajad. Mamának népdalokat énekeltünk, utána kibicikliztünk a mezőre, a napraforgóföldekre. Csak mi ketten voltunk a síkságon, néhány lepke meg méhek. Távolról biccentett a lemenő nap, és tudtuk, most rögtön vissza kell fordulnunk, ha el akarjuk érni a csordát. Számoltuk a teheneket: egy, kettő…,negyvenhat, majd rohantunk is át a szomszédba friss tejért, majd eltettük magunkat másnapra, új, közös élményekről ábrándozva.Megmentettük a varjút. Meglőtték a szomszéd gyerekek egy golyóspisztollyal. Elvittük az állatorvoshoz, az megtisztította és bevarrta a sebet, érzéstelenítés nélkül. Két hetet etettük, ápoltuk, utána szabadon engedtük. Emlékszel Szundi macska első sétáltatására? Mikor kimentünk a Szénafüvek felé, az almafák alá... Mint egy kiképzésen lévő katona, hason araszolt a földön, az idegen szagok, bogarak, virágok felderítésére. Aztán el kellett altatni, mert már enni, inni sem tudott, karácsony óta legyengült. Vese- és májelégtelenség – mondta az állatorvos. Táskába raktuk, abba a barnába, amelybe a varjút is annak idején. Éjjel eltemettük a kertben, és napokig féltünk, nehogy Sovi kutya kiássa.Veled csengettem be legelőször a negyedik emeleten lakó Székely Lacihoz, s mire kinyitotta az ajtót, mi már messze jártunk. Telefonon tárcsáztunk ismeretlen számokat hajnali négykor, hogy értesítsük a gyanútlan áldozatot: megütötte a lottón a főnyereményt vagy szerelmet vallottunk a vonal túlsó végén levőnek. 

    Eleven emlék még a közös rózsalopás is a magánkertből. Görkorcsolyát húztunk, hogy minél gyorsabban továbbállhassunk, ha valaki rajtakap a csínytevésen. Akácfára másztunk, zöld szilvát ettünk, hintáztunk hosszú, meleg délutánokon. Együtt feküdtünk lázasan, s néztük vágyakozva a parkban játszó gyerekeket, teát kortyoltunk. Az a gyömbértea felejthetetlen. Akkor lettem olyan rosszul , hogy azóta sem iszom teát. Te meg jóízűen kiröhögtél. Majd én mulattam rajtad, amikor beestél a bokorba. Mennyit nyavalyogtál, hogy tüske ment a tenyeredbe, lehorzsoltad a térded és a könyököd. Felsegítettelek, hazajöttünk, és oxigénes vízzel megtisztítottam a „sebeidet”. Kiszaladtam, hogy elcsenjem az utolsó csokoládét a lenyílósból, gondolván: a beteg felépüléséhez ez nélkülözhetetlen. 

    Ahogy nőttünk, a játszótérről leszoktunk. Gondolatban viszont egyre többet beszélgettünk. Köszönöm, hogy megvigasztaltál, amikor mérges voltam, amiért nem lettem első tanuló. Tudodkit mindig nyomták a tanárok, őket meg a Tudodki kedves édesanyja. Bejött könyörögni külön „javító feleltetésekért”, jegyekért gazsulált, csömör. Volt, akinek kávét, másnak gyöngysort hozott, számon tartotta, melyik tanárnak mikor van névnapja. Tudodkinek meg szép lett a bizonyítványa, az utolsó száz méteren mindig megelőzött a sok spekulálással, hiába voltam egész 
évben jobb nála.  

     Télen, osztálykiránduláson a fiúk megkínáltak engem, meg a többi lányt is cigarettával. Az első szivarral való találkozásomról is csak te tudsz. Emlékszem, borzalmas volt: nehezen gyújtottam meg, aztán pöfékeltem, majd rám jött a köhögési roham. Mindenki röhögött rajtam, de a többi lány sem volt gyakorlottabb. Aztán megjelentél, és nyugalmat sugározva néztél a szemembe, kézenfogtál, és kivittél a levegőre. Megnyugtattál, hogy minden rendben lesz, és a lelkemre kötötted, hogy ne nyúljak többet ilyen mocsokhoz, mint a cigaretta. Azóta nem gyújtok rá, hiába  noszogatnak.

     És amikor Ferivel sétálgattam hosszú heteken át a nyári vakációban, te voltál az, akinek minden nap beszámoltam a csókviadalainkról, civakodásainkról, veszekedéseinkről és összebújásainkról. Megmutattam a gyűrűt is, a lila gyöngyvirágosat. Tudod, én ki nem állhattam azt, neked viszont annyira tetszett, hogy becsületesen összeszidtál, miért vagyok olyan válogatós. Meg néha hirtelen haragú. Olykor sértődékeny, meg önző. De ezek mellett őszinte, megbízható, türelmes, jó humorérzékű és segítőkész – soroltad jó tulajdonságaim, hogy képes legyek értékelni magam. Órák hosszat elemeztünk engem, és sohasem hargudtam őszinte véleményedért.

      Örülök, hogy megteremtettelek magamnak, kishúgom. Sajnálom, hogy ezt a szüleim nem tették meg a valóságban is, hogy megélhetném a kisebbről való gondoskodás, a feltétlen elfogadás, a cinkos összetartás, az igazi testvérszeretet boldogságát. Veled mindig segítünk egymáson, tiszteljük egymást, nem idegesít a másik piszmogása, elfogadjuk egymás szokásait, még nyögdécseléseit is. Számomra két véglet létezik. A gyűlölködés világa a bátyámmal, és a másik, a békés, a képzeletbeli, amelynek te is részese vagy. Eképpen van nekem két testvérem. Egy nagyfiú és egy mesebeli harmadik hercegkisasszony. 

     Fekszem a nappaliban, peregnek az átkozott képek a tévében. Meg a könnyeim. Nem feltűnő, az influenza velejárója. És a fájdalomé, ami összeránt. Kedves harmadik, megnemszületett testvérem! Egy kis türelmet kérek, és hamarosan zöld utat kapsz a megtestesülésre. Ugyan nem testvéremként, de gyermekemként mindenképpen idevárlak. Néhány év múlva találkozunk egy hangos, népes, vidám családban! Milyen mélyen fogjuk egymást érezni, hiszen mi nagyon régi ismerősök vagyunk!