Tündéri hármas

 

     Jó reggelt kívánunk, kedves hallgatóink! Nyolc óra lesz tíz perc múlva. Borongós hétfő reggelre ébredtünk, és sajnos igazi őszies idő várható egész hétre…– hallgatta akaratlanul is a rádiót Istvánfy Dávid a buszon, ahol parfüm, cigaretta és fokhagyma illat terjengett. Papír zsebkendőjébe igyekezett elrejteni szeplős orrát, hogy kibírja ezt az utazást. A dübörgősen zajos zene, ami következett a Gaga rádión szinte megsebezte. Kabátja a poros ablakhoz ért, és a hófehér szöveten szürke foltok rajzolódtak ki. Kitekintett a hűvös ablakszemen: rohant a busz, szaladtak a munkába igyekvő robotemberek, elsuhant mellettük számtalan jármű, néha megpihentek a jelzőlámpánál, aztán továbbdöcögtek.

     Nemsokára leszökkent az ócska buszocskáról, és száguldott felfele az utcán, az iskola felé. Végiggondolta napját, amely zsúfoltnak ígérkezett, mint mindig. Történelemből felmérőt ír, magyarból feleltetés lesz, és az éjszaka nem sikerült befejeznie a Pál utcai fiúk című regényt. A romántól pedig rettegett, rosszul állt a szénája. Három óráig iskola, aztán hazadöcög falura, otthon pedig felhabzsolja, amit talál, és irány a táncórára. Onnan át kell mennie Béla bácsihoz fát vágni. Még mielőtt hazaérne, benéz Sárihoz, aki segít neki matematikázni, és meglátogatja egy „Jó egészséget kívánok!” erejéig az öreg nagytatáját. Legkésőbb fél nyolc után már otthon is van. Ilyenkor megvacsorázik és leül leckét írni.  Agyonhajszoltan veti magát az ágyba, és mélyen alszik pár percnek tűnő néhány órácskát, amikor mobiltelefonja rezegni kezd, ezt sikítva: ébresztő! Ez a szó úgy hangzik a csöndben, mintha valaki szöget verne egy eleven testbe, mely megvonaglik tőle, mert fáj…

     Dávidról annyit kell tudni, hogy egy XXI. századi, középrétegből származó tizenkét éves kisfiú, aki már hetek óta nem látta az édesapját, aki Dániában dolgozik. Anyukája munkanélküli. Ez okozta mély depresszióját. Nővére alig tizenhét éves, de ideje nagy részét otthonától távol, kedvesénél tölti. Sokszor napokig haza se kullog. 

     Egy szomorú napon, amikor Dávid jóságos tekintetét unalom fátyolozta, egy hirdetésre lett figyelmes, amely egy piszkos telefonfülke ajtajára volt felragasztva. Ifjú tehetségeket kerestek, akiknek műveit megjelentetik az újságban. Mint vándor a hófúvásokban, úgy ingadozott piciny lelke határtalan kétségek között, hogy ragadjon-e tollat, írja-e le szíve vágyát. Itt a nagy lehetőség, hogy a világgal közölhesse, mit tart ő fontosnak, mivel szeretné megváltani a világot, mit kíván szíve-lelke, miben látja a jövőt, a fényt, az értelmet, a fejlődést. Mi volna az, ami jobbá tenné őt, családját, hazáját. Ha megvalósulna álma, már nem érezné, hogy hiábavaló és egy hatalmas tévedés az élet. Ha álma teljesülne, képes lenne újra igazán szeretni, s ő sem fázna a szeretetlenség hűvös és magányos kalitkájában, mint egy pintymadár. Hétvégén ki se mozdult a szobájából, még csak fel se tekintett asztaláról. 11Hogy mivel bíbelődött? Ezt körmölte egy sárga papírra gyöngybetűkkel: 

     Árvalányhaj

     Csönd volt. Hetek, hónapok, évek óta tartó kegyetlen csönd, mely szürke bagolyszárnyaival átölelt egy világot, Tünderdélyhont. Ez a fullasztó csönd ráfagyott a virágszirmokra, rigófüttyre, tavaszrügyekre, esőcseppre. Szenvedés volt ebben a világban élni. 

     Réges-régen, amikor még történtek csodák, illatlehelő bokrok tarkították a mezőt, fénysugárral hárfáztak a pillangók és pihe-puha felhőkön táncoltak a szitakötők. Született két testvér. Egész Tünderdélyhon jelen volt a varázslatos napon, amikor Illatos Szellő és Verőfényes Nap gyerekei a világra jöttek. Azóta is emlékszik mindenki arra a pillanatra, amikor először emelték fel tekintetüket a tündérlányokra. Ó! A manók, koboldok, állatok, fák, virágok, sziklák, patakok bámulták az új jövevényeket, kik gyönyörűségesebbek voltak mindennél, amit valaha is láttak vagy elképzeltek vágyaikkal teli álmaikban. 

     Ezek a lányok nyugodtan éldegéltek szüleikkel. Ők voltak Erdő, Mező, Rét, Búgó Patak barátai, jótevői. Segítettek az eltévedt manóknak hazatalálni, a koboldoknak sapkát kötni, Visszhangnak naphosszat daloltak csilingelő hangjaikkal. Édesapjuk és édesanyjuk büszkék voltak gyermekeikre és határtalanul boldogak, hogy részei lehetnek e mesés világnak. Egy nap azonban szörnyűséges dolog történt. A vén boszorka, akinek árnyékában vonul a köd s lánya egy bibircsókos, hegyes szemöldökű, szúrós tekintetű, savanyú kisasszony, elátkozta a világot. Ez az elnyűtt lelkű boszorka a tündérlányok születése előtt a legbűbájosabb leányka volt szerte Tünderdélyhonban. Miután felcseperedtek a tündérlányok, a boszorka bánatában a Keserű Feledések völgyébe menekült, hiszen az ő hangjára már senki sem volt kíváncsi. Éppen ezért átkozta el Tünderdélyhon piciny leánykáit, barátaikat, hogy lánya megvalósíthassa az ő kudarcot vallott tetteit, hogy a birodalom hangjának hajnalcsillaga legyen. A hangokat egy fekete ládikóba zárta, a ládát egy hétlakatos vaskoporsóba temette, és a vaskoporsót egy feneketlen kútba vetette. A hét kulcsot tizenkét kisbolygón rejtette el. A feneketlen kút mélyén, a vaskoporsóban alvó ládikóba van elzárva a pacsirták dalversenye, Erdő zenéje, Illatos Szellő süvítése, Visszhang tükör hangfüzére, atündérleánykák aranycsengő, tavaszkedvű nevetése. 

     Nemsokára kihal Tünderdélyhon. A gombák esztendők óta nem növekednek, a kisfenyők már rég kiöregedtek, letörtek a színek a virágok szirmairól, kiszáradt a lehelet Búgó Patak hullámzó hátából, szinte csak annyi maradt belőle, mint nyári zápor utáni pára. Ha születik is a harkálynak fiókája, ő is csak egyedül van, magányosan nő fel, éli le életét, páratlanul egyedül, testvértelenül. Esetleg két fiút nevel fel a nyuszi,míg annak idején számtalan kis lurkó ugrándozott az üreg előtt, játszadozva egymással. Tünderdélyhon lakói végtelenül magányosak, magányosan nevelik magányosnak fiaikat. De vajon még meddig? Meddig lesz még ki élje, lakja, otthonának tekintse ez ősi hont, melyet állatról állatra, fűszálról fűszálra hagytak a nemzedékek. Vajon lesz-e bárki is, aki továbbadja a birodalom szépségét, a hagyományokat, a szokásokat, a dalaikat fiaira? 

     Ha Erdő, Mező, Rét lakói nem fognak össze, hogy új tündér szülessen, egy új gyermek, egyetlen új tündéri kisded, ki feltöri az átkot, ki születésével megelőlegezné a növények és állatok kicsinyeinek születését, kinek létével újra zendülhetne, cseng-bonghatna a hon minden kis zegzuga, odúja, 

fészke, barlangja. 

     Eltorzult magányban fulladozik Illatos Szellő is. A boszorkány hidegvérrel eltemette a Napot, mert fénye még inkább megszépítette a tündérleánykák porcelán arcát. Sírtak is a lányok, amikor édesanyjuk piros vére lepte be az eget. Azóta egy nyirkos, hűvös barlangba zárva élik keserű napjaikat. Ők is tudják, mi törné meg a varázst, de tehetetlenek, ugyanis némaságba szenderültek. Ha testvérük születne a tüneményes tündérlányoknak, feloldódna az átok. A harmadik testvér lelke ki tudná inni a múlóság fagyos poharából a kínt. A tündérlányok testvérre vágynak. Ez a hatalmas vágy benne van mozdulatuk ritmikusságában, sóhajtásaik óhajában, szemük minden egyes rebbenésében. Minden virradatkor szembeül egymással a két szótlanságba temetett, bogáncsokkal tűzdelt, kócos hajú teremtmény. Megfogják egymás sáros kezét, és úgy ücsörögnek tehetetlenül – kistestvérükre szomjazva.

     A tündérlánykák vacogva várták kistestvérüket, ki megváltja majd a világot. Egy szürke napon azonban különösen furcsa dolog történt: Szépmező Szárnya elküldte gyermekét, tengerbe pillantó szép szemű fiát, Harmatos Képzeletet, aki belopta magát Illatos Szellő álmába és fogadást kötött vele: elszárnyal a huszonhetedik galaxisra, kulacsát megtölti csillagporral és feltámasztja Verőfényes Napot. Cserébe csak annyit kért, hogy minden nap elszárnyalhasson Tünderdélyhon felett és csodálhassa e vidék kincseit. Egy zimankós napon, miután Hajnal átfestette az ég alját és Illatos Szellő halvány életet lehelt a fáradt fákba, csoda történt. 

    Verőfényes Nap kezdte kibontogatni zsibbadt sugarait lassan, álmosan. Amint Illatos Szellő megérintette őket fakó színük rögtön megélénkült és a hatalmas csillag virítani kezdett, mint egy eltévedt gyertyaláng a sötét éjszakában. Tünderdélyhon lakói ámultak, bámultak e varázslat láttára, nem hittek a szemeiknek. S ez még nem minden. A lenge árvalányhajjal telehintett Rét közül egy csoda emelkedett fel és tekintett rá a világra. Innen kapta a nevét is: Árvalányhaj.Harmatos Képzelet máris hetedhét országon túlra szárnyalt. 

     Szempillantás alatt visszatért a kulcsokkal, melyek nyomban kinyitották a ládikót, így Erdő, Mező, Rét üressége megtelt hangokkal: Illatos Szellő süvítve sikálta az eget, Verőfényes Nap meleg fénye föllocsoltaa tisztást, Hajnal gyermekei szívükből tapsoltak és nevettek az új világnak. Valahol a barlang felől négy tipegő talp suhanása hallatszott, majd két picinyke ajak napsugaras dallal köszöntötte az új jövevényt. Ezt az angyali muzsikát Visszhang lelkesen sziporkázta szerteszét, hogy az egész világ fülébe 

eljuthasson, hogy csoda történt. Ez egy emlékezetes nap volt, amikor a gonoszság jósággá változott, a magány szeretetté simult, a némaság nevetésbe fulladt, a ködöt napfény seperte el, a szomorúság életkedvvé álmodta magát.

     Ezen a fenséges napon a sziporkázó lepkék törékeny szárnyaikat finoman libbentették a zöld illatú bükkök ágai között, táncoló porszemek ugrándoztak a mennyből hulló fénysugárban, Búgó Patak hideg leheletével csiklandozta a vén köveken alvó mohával belepett időt. A három lány léptei nyomán hófehér havasszépék virultak ki, melyek úgy hajladoztak, mint a tavaszi szellőben alvó cinege színes tollai. Éjszaka légiesen andalogtak a csillagok mézes harmatot permetezvén a szunnyadó liliomok törékeny szirmaira. A harmadik testvér születése után a világ jobbá változott. Ettől a perctől kezdve a lányok hárman daloltak csilingelő hangjaikkal a manóknak, koboldoknak, hárman táncoltak a májusi esőben, hárman ugrándoztak tavirózsáról tavirózsára, hárman pihentek szivárványbuborékban, hárman fürödtek Verőfényes Nap meleg sugaraiban. Hárman álltak körbe, megszorítván egymás zsenge kezét, elénekelve boldogságuk határtalanságát. Szerető szíveik egyszerre dobbantak, azt sugallva, hogy ők örökre ott vannak Tünderdélyhon lakóinak, szüleiknek és egymásnak. 

     A három tündérlány óvta, óvja a birodalom szépségét, kincseit, békéjét, s óvni fogja míg világ a világ, s még három mesés nap, s szeretni fogják egymást mindörökre. Ettől a perctől kezdve a birodalom megtelt élettel, életkedvvel. Számtalan új teremtés jött világra, kik örömteli életvitelükkel erőt adtak szüleiknek a nehéz időkben. Ebben a világban értelme volt az életnek, s nem hiába kelt fel Verőfényes Nap, felébresztve a hon lakóit minden reggel.

     Ezeket a tiszta, gyermeki mondatokat alázatosan, félve ejtette ki, melyek meleg tűzlángokként ugrottak ki a hideg terembe, kivilágítva minden hívő szívét Szenteste, a templomban. Tudta, hogy a padsorok közt ülnek szülei és a nővére is. Agyában az a kép jelent meg, amit tavaly észlelt, hogy édesapja ül a padon, mint a mozdulatlan unalom szobra a lehulló estében, édesanyja didereg a nők csokrában, mint a fázó meztelenség, és nővére görnyedt háttal, ásítón, üresen bámul a végtelenségbe hideg fémgolyó 

szemeivel.

     Ehelyett, amikor az utolsó szavaknál elcsuklott Dávid hangja, és felemelte lázas tekintetét a remegő lapról, az új családjával találta szembe magát. Édesapja ráncos arcán könnycseppek csónakáztak végig. Rengeteg feltépett seb és érzés csillámlott könnyeiben. Lelkének tükréről öröm sugárzott, egy elégedett apává vált, aki büszke fiára. Édesanyja zsebkendőjébe temetkezve látható módon, rázkódva zokogott, rítt, de száját nem átkok, óhajok hagyták el, hanem éppen ellenkezőleg. Ezeket a szavakat dobálta ki vacogó fogai közül szüntelen, hogy: köszönöm, Istenem! Nővérére szintén nem akart ráismerni. Ragyogó tekintettel bíztatta öccsét, ölelgette édesanyját. Dávid zavarodottan tekintett körbe-körbe, szeretteiről szeretteire. Szeplős arcocskája olyan volt, mint amilyent egy naprózsa fest. Kigyúlt mosollyal arcán úgy állt ott, mint egy tavaszvirág szürke öltönyben. 

    Napjainkban a felnőttek nem hisznek a csodákban, sok esetben már a gyerekek sem, de Dávid életében varázslat suhant végig és váltotta valóra a fiú halhatatlan álmát. Nemsokára visszakapta igazi családját, amely következő tavasszal egy új taggal bővült. Dávid megálmodta szülei helyett a mesét. A harmadik gyerek áldás volt, maga a szeretet angyala, a béke és a kapocs a családban. A kisded kovácsolta újra össze őket, az hogy együtt lehettek és nevelhették, taníthatták a kisebbet. Dávid a legboldogabb kisfiúnak érezte magát, örömét lelte húgocskájában. Elhatározta, hogy egy népes családot alapít majd, rengeteg gyerekkel, akiknek megtanítja népe történelmét, táncát, népdalait. Eldöntötte, hogy 

tudatos magyarnak neveli őket, akik soha nem feledkeznek meg arról, hogy honnan jöttek és mit tanultak szüleiktől, nagyszüleiktől a családról, hazáról, összetartozásról.