Én, a harmadik

 

     1995. szeptember 1-én születtem egy bihari faluban harmadik „királyleánynak”. Újszülöttként reám senki sem várt, és nem is örült születésemnek. Két nővérem, akik örülhettek volna, 6–8 évesek voltak akkor, többnyire a faluban csatangoltak, s nem igen voltak tudatában annak, hogy kishúguk született. 

     Pár napos koromban kerültem a nagyváradi gyermekkorházba, ahol az ápolók, gondozók és orvosok szeretetének köszönhetően életben maradtam. Két és fél évig éltem ott, több kis elhagyott társammal. Egy 

alapítvány foglalkoztatott ott árvaházból kikerült leányokat, akik játszottak velünk, járni tanítottak, kézbe adták a cumisüveget, s ha akartam, megihattam a tartalmát. Pufulec és üres kenyér volt a kedvencem, mást 

alig ismertem. Így aztán két éves és pár hónapos koromban már majdnem kilenc kiló lettem. Ez idő alatt soha senki nem látogatott meg, így rövidesen át kellett adjanak az árvaháznak. 

     Gyenge, sírós kislány voltam. Ha beteg voltam, megkaptam a nyugtatómat, s ha éjjel sírtam, senki nem volt, aki magához öleljen, vigasztaljon, elaltasson. Bizonyára nem is igényeltem, hiszen nem is tudtam, hogy mi az, ami hiányzik. Csak sírtam. Ha valaminek örültem, a kacagásom is sírásra változott, s ez még sokáig elkísért.

     1998 januárjában az, aki soha nem hagyott el, hogy csodái az én kis életemben is nyilvánvalóak legyenek, eldöntötte sorsomat. Volt a kórházban egy nővér, aki nagyon megszeretett engem, még amikortól bekerültem. Fájlalta, hogy rövidesen elkerülök egy másik bizonytalanságba, az árvaházba. Szólt a lelkészünknek, hogy felhívja rám a gyülekezet figyelmét, hisz annyian szeretnének és nincs gyermekük.

     Áldott volt a szó s a tett mindenkitől, akik ezután Isten eszközévé lettek életem alakulásában. Azon a januári vasárnapon látatlanul szeretett meg 56 évesen későbbi Anyukám, aki már gyakorló nagymama volt. Még aznap meglátogattak Apummal, azután pedig minden nap. Hétvégére elkértek hozzájuk: HAZA. Hétfőn kellett visszavinniük. Egyenesen a kórház főorvosához vittek. Alkudoztak, érveltek: nem hétvégi szórakozásnak van szükségünk egymásra. Soha többé nem hagytak ott.

     Pár hónap múlva a hivatalokat jártuk a státuszomért. Felfigyelt rám ott egy hölgy, később kiderült, egy váradi árvaházban dolgozik. A vonásaim s szemem után következtetve megtudtuk, hogy náluk van az egy évvel fiatalabb húgom: Melinda. Őt este megszülte, reggelre otthagyta a szülészeten szülőanyánk, így egyenesen az árvaházban landolt. Akkor már kezdtem beszélni, s némi fogalmam is volt, mi az, hogy „testvér”, mert szüleimnek felnőtt lányuk és unokájuk is volt, és engem testvérként szerettek. Anyuék szóltak a gyámügynél, hogyha valaki kiveszi Melindát, tudassák velük, hogy „vagyok”, s ha akarnak, segítsenek találkoznunk. Pár hét telt el, s szólt a telefon, hogy egy kágyai református magyar családnál van a húgom és akarnak találkozni. Izgatottan lestük a hivatal folyosóján, kik lesznek ők. Nem kellett sokáig találgatni, perceken belül egymásnak futottunk: Meli és Tündi. Olyan zajt csaptunk a hancúrozással, hogy kiszóltak ránk az irodából. Családunk nagyobb lett. Gyakran találkozunk, együtt nyaralunk, és most kamaszodva még jobban szeretjük egymást.Teltek az évek, s a húgom születése után 5 évre, Anya találkozott egy doktornővel, aki elmondta, hogy az „én ágyamban” lakik másfél hónapos 15öcsém, Sanyika. Őt sem látogatja senki. Mi rohantunk hozzá. Felborult velünk a világ. Szüleim már nem fiatalok, de Sanyika sorsa mégis a miénk. Családi barátunk, egy újságírónő segítségét kértük. Másnap megjelent az újságban: „Tünde anyukát keres kisöccsének”. Pörgött minden. Sokan jelentkeztek. Egy szalontai házaspár bizonyult a legmegfelelőbbnek, tizenöt éve szeretek volna gyermeket. Nagyon boldogok voltak, már vitték volna haza, de a folyamat nem ilyen egyszerű. Törvény szerint, ha a gyermek jobban van, mentővel hazaviszik a családhoz, de ha nem fogadják, újra kórházba vagy árvaházba kerül. Őt fogadták. Ám, másfél hónap alatt egyszer vérhassal, másodszor kiszáradva – haldokolva hozta be a mentő. Tehetetlenül szenvedtünk érte mi és a szalontai pár. Most is előttem van a csont s bőr kisfiú; karjában, lábában perfúzióval. Sírni sem tudott, csak el-eltorzult öregemberszerű, ráncos kis arca. Este későn hívtuk fel alelkészünket, hogy keresztelje meg Sanyikát, ne menjen el így a világból. Reggel korán ott volt feleségével és leányával, s megkeresztelte haldokló Öcsémet.

     Azon a héten imahét volt templomunkban. Minden este betettük imacédulánkat az urnába. Közös imánkat most is meghallgatta Isten: visszaadta nekünk Sanyikát. Kora tavasz lett, mire hazavihették 

Szalontára. Szüleinek pár év múlva fiuk született. Mindkettőjüket egyformán szerették. Attila most első osztályos, Sanyika negyedikes. Így lettünk mind nagyobb és nagyobb család. Én 2009-ben konfirmáltam a rogériuszi templomban, ahol felnőttem. Melinda 2010-ben Kágyán. Itt is mind együtt voltunk testvéreimmel és még sokszor. A mi bizonyságtételünk nem formaság vagy szokás volt. Mi megtapasztaltuk: az Úr csodásan működik, és nem hagyja elveszni egyetlen bárányát sem.

     Később megtudtuk, hogy Sanyika előtt volt még egy testvérem. Évekig volt lefagyasztva a kórház halottas házában, nem mentek érte szülei, egy alapítvány temette el. Azt hiszem ez fájt legjobban a történetünkben: 

miért nem találtuk meg Őt is? Erre szerettem volna választ kapni vagy szemrehányást tenni szülőanyámnak.

     2010. november végén kimentünk a faluba megkeresni. Talán Isten akarata volt, hogy nem nagyon volt kitől bármit is kérdezni. Vigyorgó, közömbös nőt ismertem meg, aki csak annyit tudott mondani, hogy szegény volt. Ott volt az ember is, aki még a nevét sem adta nekünk. Zavartan mentegetőzött kicsit, majd szinte kárpótlásul megkérdezte, nem akarom megismerni a nővéremet? (15 éves korában menekült el hazulról, most 20 éves.)

     Zuhogott az őszi eső, pár perc múlva a falu másik végéről biciklivel… Nyílt az ajtó, bejött Klaudia, rám nézett: Ugye a húgom vagy? Sokáig szorosan öleltük egymást. Ömlött a könnyünk, néztük egymás arcát sírva, örülve. Vádolni indultam és újabb áldást kaptam. A karácsonyt már együtt ünnepeltük. 

     Visszakaptuk egymást, pedig elvesztettük volna. Klaudia egy mondatban mesélte el életét: „Ti jártatok jól, akiket eldobott!” Akinek mindannyiunkra gondja volt, most egy nagy, szerető családdá tett minket.